24 évesen, kevés angoltudással jelentkeztem egy kanadai nyári táborba dolgozni. Korábban még soha nem jártam a tengerentúlon, repülőn is alig ültem, mégis egyedül vágtam neki az útnak. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a döntés teljesen megváltoztatja majd az életemet.
Ebben a cikkben elmesélem:
- hogyan találtam rá a kanadai munkalehetőségre;
- milyen félelmeim voltak az indulás előtt;
- miért vágtam bele kevés angoltudással;
- és mit tanácsolnék ma annak, aki hasonló útra készül.
A történet
Az egész akkor kezdődött, amikor gyakornokként dolgoztam egy állami cégnél. Az egyik diáktársam mesélni kezdett arról, hogy az előző nyarat egy amerikai gyerektáborban töltötte. Olyan lelkesedéssel beszélt az élményeiről, hogy decemberre már el is határoztam: én is jelentkezem a következő nyári szezonra.
Az ő ajánlására a CCUSA programját választottam. Már az elején kiderült azonban, hogy az Egyesült Államokba nem tudok menni. Az amerikai program egyik feltétele akkoriban az volt, hogy a jelentkező nappali tagozatos felsőfokú tanulmányokat folytasson, én pedig ennek nem feleltem meg.
Így lett Amerikából Kanada.
Amikor otthon bejelentettem a terveimet, először csak néztek rám. Én külföldre? Kanadába? Úgy, hogy még angolul sem nagyon voltam hajlandó megszólalni? A kétkedés azonban csak olaj volt a tűzre, ezért „csak azért is” belevágtam.
Nem voltak hatalmas ambícióim: konyhai munkát céloztam meg. Úgy gondoltam, a hagymát Kanadában is ugyanúgy kell felvágni, ahhoz pedig talán nem lesz szükség tökéletes angoltudásra.
Sokat segített, hogy akkoriban éppen egy hajópincér-iskolát végeztem, ahol a szakmai tárgyak mellett angolóráink is voltak egy nagyszerű tanárral. Így végül nem teljesen nulla angoltudással kezdtem neki a jelentkezésnek.
Nem állítom, hogy nem izgultam vagy féltem. De vagyok annyira makacs, hogy ha valamit egyszer a fejembe veszek, azt véghez is viszem.
A jelentkezés
Magát a lehetőséget és a közvetítő céget ajánlás útján találtam meg, és szerencsére nem kellett csalódnom. A CCUSA csapata az első lépéstől kezdve végigkísért a folyamaton, és rengeteg hasznos tanácsot kaptam tőlük.
A jelentkezés egy online felületen kezdődött, amely egyfajta előzetes felmérésként szolgált. Ezt egy személyes interjú követte, bár én inkább ismerkedős beszélgetésnek nevezném. Természetesen az angoltudásomat is felmérték, de nem kellett tökéletesen beszélnem.
Ekkor pontosítottuk, hogy mettől meddig tudok Kanadában maradni, milyen munkaköröket vállalnék, és milyen típusú táborban szeretnék dolgozni. Sok dokumentumot ezen a ponton még nem kellett bemutatnom; azok a jelentkezés későbbi szakaszában váltak fontossá.
Amit viszont már az elején el kellett készítenem – és amitől nagyon tartottam –, az egy angol nyelvű bemutatkozó videó volt. A táborok ezt is megnézték, amikor kiválasztották a számukra megfelelő jelentkezőket.
Az én jelentkezésem 2014-ben zajlott. Azóta a folyamat, a program feltételei és a vízumszabályok is változhattak, ezért indulás előtt mindig ellenőrizd a legfrissebb hivatalos információkat.
Ha a jelentkezés teljes folyamatára, a feltételekre, a várható költségekre és a kereseti lehetőségekre is kíváncsi vagy, olvasd el a Hogyan dolgoztam egy gyerektáborban Kanadában? című részletes útmutatómat is.
Az első nagy félelem
Az első igazán nagy félelem akkor tört rám, amikor megvettem a repülőjegyet, becsuktam a bőröndömet, és rádöbbentem: ennek a kalandnak teljesen egyedül vágok neki, alapfokú angoltudással.
Azt tudtam, hogy a táborban más magyarok is lesznek. Csakhogy addig még el is kellett jutnom – át a repülőtereken, az útlevél-ellenőrzésen, majd egészen a táborig.
Az azonban egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ne induljak el. Úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben elmutogatok mindent, vagy ha lesz internetkapcsolat, segítségül hívom a Google Fordítót. 2014-ben még nem volt ChatGPT és a mai fordítóalkalmazások sem voltak ennyire fejlettek. 😀
Féltem, de közben tudtam: ha most visszafordulok, később sokkal jobban fogom bánni, mint bármilyen kellemetlen helyzetet, amely az út során érhet.
Mit tanultam?
A legfontosabb tanulság nem az volt, hogy mennyit fejlődött az angolom, hanem az, amit saját magamról tanultam.
Rájöttem, hogy képes vagyok alkalmazkodni egy teljesen új környezethez, együtt élni és dolgozni különböző nemzetiségű emberekkel, valamint nyitottabban és elfogadóbban fordulni mások felé. Megtanultam azt is, hogy az ismeretlen nem feltétlenül veszélyes – sokszor éppen ott várnak ránk a legnagyobb élmények.
A nyár végére annyira megváltozott a gondolkodásom, hogy már az sem volt kérdés: egyedül átutazom New Yorkba. Néhány hónappal korábban még az is hatalmas lépésnek tűnt, hogy egyáltalán felszálljak a Kanadába tartó repülőgépre.
Ez az út megmutatta, hogy sokkal többre vagyok képes, mint korábban gondoltam.
Heni Insight
A legnehezebb nem az volt, hogy kevés angoltudással indultam el. Az angol az anyanyelvi környezetben meglepően gyorsan ragadt rám.
Az igazi kihívás az volt, hogy elhiggyem: képes vagyok rá.
Nem kell mindenre készen állnod ahhoz, hogy elindulj. Néha elég, ha megteszed az első lépést – a többit pedig útközben tanulod meg.
A történet itt folytatódik: olvasd el, hogyan zajlott az első tengerentúli repülőutam, és miért tartottam attól a torontói határellenőrzésen, hogy talán be sem engednek Kanadába.