Volt egy pont az utazásom során, amikor komolyan felmerült bennem, hogy esetleg nem engednek be Kanadába. De kezdjük az elejéről.
Ha még nem olvastad, itt kezdődik a kanadai történetem: így találtam rá a lehetőségre, és így vágtam bele kevés angoltudással az első nagy kalandomba.
Indulás – a nagy nap végre elérkezett
Hetek óta készültem erre a napra, és amikor végre eljött, alig hittem el. Néhány óra, és felszállok a Helsinkibe tartó gépre – onnan pedig irány Toronto, és megkezdődik életem egyik legjobb nyara Kanadában.
Az előző napok pörgősek voltak: lista alapján pakoltam, igyekeztem mindent belepréselni 23 kilóba. Igen, 23 kg – 2,5 hónapra. Aki csomagolt már hosszabb útra, tudja, ez mekkora kihívás – főleg, ha ezt első alkalommal kell megugrani. De sikerült, a mérleg nem hazudott.
Elbúcsúztam az itthoniaktól – legalábbis akiktől sikerült –, és elindultam. Következő állomás: Helsinki, majd Toronto.
A repülő – ablak nélkül, nénikékkel körülvéve
Az első gép menetrendszerűen ment, sőt még szórakoztató is volt: kis monitor mutatta, merre járunk, külföldi vígjátékot vetítettek, és a kávé egész finom volt. Az ebédet viszont lendületből odébb raktam – valami halaskrémes sütiszerűség, köszönöm, nem kérek.
A helsinki átszállással sem volt gond. A tengerentúli gépnél már kígyózó sor várt – nem csoda, ezekre a járatokra 3-400 fős repülőket indítanak.
A gépen persze véletlenül sem kaptam ablakülést. A középső sor belsejébe kerültem, minden irányból idős nénikékkel és bácsikkal körülvéve (az a tipikus filmes jelenet megvan, amikor reménykedsz, hogy nem ülnek melléd, majd egyszerre megjelennek a nénik?), akik mind igényt tartottak a székem adta plusz helyre. Az ebéd ezúttal ehető volt, a vacsorát viszont mindenki egy emberként tolta odébb – így korgó gyomorral vártam a landolást.
Ami késett. Toronto felett akkora vihar tombolt, hogy 40-45 percig köröztünk a levegőben. Legalább aludtam egyet.
Megérkezés – avagy a határellenőrzés mint stresszteszt
Leszállás, útlevél-ellenőrzés, pár rutin kérdés – ez még simán ment. Aztán a gépen előre kitöltött belépőlapomat rikító rózsaszínnel jelölte meg a határellenőr, aminek köszönhetően nem mehettem a bőröndömért a tömeggel: egy elkülönített helyre irányítottak. Munkavállalási engedélyre várok – enélkül nem dolgozhatok Kanadában, szóval kibírom az ácsorgást.
Az 5 perc ácsorgással nem is volt gond. Ami utána jött, azzal annál inkább.
Odalépek az ügyintézőhöz, átadom az útlevelet és a pink papírt. Pár rutin kérdés, minden rendben. Aztán megpillantja a táborom papírjait – és itt kezdődnek az érdekességek.
Megkérdezi, hogy zsidó vagyok-e.
Mondom, nem.
Kérdezi, akkor miért megyek zsidó táborba dolgozni.
Próbáltam diplomatikusan fogalmazni: ez nekem nem jelent gondot, szívesen dolgozom ott. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy ez „igenis baj”. Majd feltett egy kérdést, amit nem értettem – visszakérdeztem. Erre megállapította, hogy tényleg nem vagyok zsidó, mert különben tudnám, miről van szó. Furcsa logika, de meggyőző bizonyíték.
Tovább nézte a papírokat, talált még valamit – valamilyen díjat, amit elvileg ki kellett volna fizetnem a helyszínen. Aztán rám nézett, látta a kétségbeesett arcomat, és közölte, hogy most elengedi, de ha jövőre visszajövök, egyeztessek előre az igazgatóval. Mindent megígértem.
Azt hittem, vége. De nem.
Az ügyintéző és a kollégája elkezdték nézegetni a férfi kisgyerekének a fotóit. Szórakoztató pillanat, ha az ember nem áll 20 perce egy helyiségben, miközben kint vár rá valaki, aki alig 3 órája érkezett.
Végre visszatért a formaságokhoz. Gyerektáborba megyek, szóval kell az erkölcsi bizonyítvány. Odaadom, megjegyezve, hogy magyarul van. Nem baj, mondja – látja, hogy hivatalos dokumentum, csak a dátumot ellenőrzi. Amúgy sem értette volna, mi van ráírva. 😄
Aztán megkérdezte, milyen magas vagyok és milyen színű a szemem. Jól megnézett magának, és úgy döntött: két színű szemem van. Nem vitatkoztam.
Utolsó kérdés: mikor szándékozom elhagyni az országot. Ettől a kérdéstől féltem, mert nem volt pontos dátumom. Mondtam: augusztus 18. Erre ő – csak a biztonság kedvéért – szeptember 2-át írta be. Nekem megfelelt. 😄
Kinyomtatta a munkavállalási engedélyemet, beletűzte az útlevélbe, elköszöntünk.
Szabad voltam.
Ez a történet a 2014-es személyes tapasztalatomat mutatja be. A kanadai belépési és munkavállalási szabályok azóta változhattak, ezért utazás előtt mindig ellenőrizd az aktuális hivatalos előírásokat.
A bőrönd – természetesen nem volt ott
Rohanok a futószalaghoz. Alig van már csomag rajta – az enyém persze nincs. Már meg sem lepődök. Körbesétálom, megnézek minden bőröndöt. Semmi. Elindítják újra a szalagot. Semmi.
Aztán megpillantok egy zöld bőröndöt, amint lassan közeledik. Csak imádkoztam, hogy az enyém legyen.
Az volt.
A kijáratnál elkérik a pink papírt. Mondom, elvették tőlem. Nem lehet, mondja az ember – álljak félre. Állok. Aztán azt javasolja, nyissam ki a bőröndöt, biztos ott van.
Magamban azt gondoltam: szegény, biztos új itt.
Igaza lett. A munkavállalási engedéllyel együtt visszaadta a nőci a pink papírt is – ott lapult az útlevélben. Odaadom, sűrű bocsánatkérések közepette, majd köszönünk egymásnak és mehetek.
Kijutottam.
Toronto – végre
A táboros lány, akivel még otthon megbeszéltük, hogy körülbelül egyszerre érkezünk, menjünk együtt a hostelbe, megvárt. Két és fél óra után. Megkerestük a buszunkat, 20 perc múlva jött. Gyors üzenet haza: megérkeztem, élek.
A buszon az új útitársam talált egy honfitársát, elkezdtek szlovákul csevegni – én pedig megengedtem magamnak némi alvást. Félfüllel kivettem, hogy antiszociális viselkedésemről tárgyalnak. Rájuk hagytam.
A mi megállónkat a buszvezető kiáltotta be – ennyire elveszettnek nézhettünk ki? Leszálltunk, bőrönd ki, térkép elő – 5-6 perc séta, és megérkeztünk a hostelbe. Bejelentkezés, a nevemet természetesen nem tudták leírni (személyi igazolvány elő), fizetek, kapok kulcsot és egy reggelire jogosító kártyát.
A szoba a 17. emeleten volt. Egyszemélyes. Apró, de az enyém.
Bőrönd kinyit, esti rutin, egy gyors fotó Toronto éjszakai fényeiről az ablakon át.
Aztán végre: lehet aludni.
Következő rész: az első torontói napok – séta a városban és az orientációs nap a kanadai irodával.